Mostanában elég sokat gondolkodtam azon, hogy mihez is hasonlítható a legjobban az ország helyzete. Évekkel ezelőtt, amikor részt vettem egy intézmény projektcsapatában úgy éreztük/tudtuk, hogy alkottunk valami újszerű, jó dolgot. Tán valahogy így érezhette magát annak idején a Titanic konstruktőr csapata is.
Aztán vízre bocsátották a hajót és egy darabig mentek is a dolgok. Szélcsendes nyugodt vizeken bármilyen és bármekkora jármű könnyen kormányozható/irányítható.
A kapitány és a legénység képességei ugyanis viharos időben és veszélyhelyzetben mutatkoznak meg igazán. Akkor, amikor gyors, határozott döntéseket kell hozni. Ebben a helyzetben látszik meg igazán a kapitány/vezető beállítottsága és felelősségérzete is.
Pár éve lehetőségem nyílt megnézni a Titanic-kiállítást, igazából egyetlen dolog érdekelt: KI volt a hídon, amikor megtörtént a tragédia és MIÉRT?
Nos. Akkor ott a Titanicon NEM a kapitány, hanem A hírnévre vágyó első tiszt volt.
TÚL gyorsan haladtak, mert Magának akarta a dicsőséget azért, hogy ezt a kivételes, egyedi luxushajót, az első hosszabb útján Ő viszi a kikötőbe.
Tapasztalatlan volt az északi vizek ismeretében, legegyszerűbben szólva csak a jéghegyek csúcsát látta, középszerű vezető, kicsinyes önérdekű vágyakkal.
Amikor elhangzott a kiáltás: JÉGHEGY ELŐTTÜNK, a nagy sebesség miatt a luxusóriást már nem tudta megfogni, irányba állítani, az ütközést elkerülni.
A felébredő(a pihenőidejét töltötte) kapitány SEM.
Ezen a ponton kiderült az egyetlen, de ez esetben sokak életét követelő konstrukciós hiba IS: kevés volt a mentőcsónak…illetve, meglehet, hogy nem lett volna az, de a fejetlenség ezen a vonalon is megmutatkozott.
A konstruktőr konklúziója az, hogy legközelebb TÖBB mentőcsónakot kell tervezni.
A rádiósé, hogy KELL egy kísérőhajó, jó kommunikációval.
A gépészé, hogyha kellő tudása van: nem kell teljesíteni minden utasítást.
A kormányosé: ugyanez
A kapitányé: hogy jobban válogassa meg a tisztjeit.
A legénységé: hogy jobban válogassa meg a kapitányt, akihez elszegődik
Az utasoké: hogy NE dőljenek be, minden látványelemnek, a JÓ konstrukció még önmagában nem garantálja azt, hogy a hajó a kikötőbe ér.
Attól tartok bármennyire is „nyomják a zenészek” ez a helyzet igencsak kezd erre hasonlítani.
Amit tán a legnehezebb és legrosszabb elfogadni, hogy katasztrófa esetén már nem az a kapitány/első tiszt dönt, akit választottak, akiben bíztak az út elején, hanem a mentés irányítója.
A jeges vízben egy dolgot lehet csinálni: pánik nélkül, türelmesen várni, hogy megérkezik a mentőhajó, helikopter. Amikor pedig odaér NEM nézni a legénység színét és azzal SEM illik foglalkozni, hogy milyen nyelven szólal meg.
Illetve lehet, de nem érdemes.
Rengetegen kerestek és kaptak már külföldi munkalehetőséget. Lehet csúnyán nézni Rájuk, mert felszálltak akár az „Európa hajó”, akár a „US helikopterére”, lehet irigykedni is, de ezúttal VAN elég mentőcsónak.
Lesznek akiknek más irányba visz majd az útjuk és lesznek akik végül hazaérnek.
Túl kell lépni azokon a csalódásokon és veszteségeken, amik ezen az úton értek Minket, le kell győzni az újtól az ismeretlentől való félelmeinket, és bátran nézni a JÖVŐ felé.