Hadak útján VII.(Apám emlékére...)

Napok óta tűnődöm azon, hogy hogyan lehetne jól besűríteni egy kerek egészbe azt, ami azután történt. Pár hónappal ezelőtt írtam egy történetet bemutatkozásképp, mert már akkor érezhető volt valami a levegőben. Volt aki megértette és volt aki nem.

"Történt egykoron, mikor még lovagok tették a szépet a hercegkisasszonyoknak és hős háborúkat vívtak, hogy egy csata előtt kifogytak a fegyverekből. Ezért vagy tán másért magukkal kívánták vinni a hadjáratra a fegyverkovácsot. A fegyverkovács nagy erejű, gyors észjárású, de féltékeny természetű ember volt, a feleségét nem szívesen hagyta magára, attól tartván, hogy míg Ő távol van mással tölti kedvét.

Ezért a kor követelményeit és divatját követve kovácsolt Neki egy erényövet.

Győzködte az asszony, hogy ez dőreség nem ettől függ a hűség, de a kovács hajthatatlan volt.

Csinált már nem egy ilyet, tudta jól, hogy mily jó szolgálatot tesz.

Az asszony meg azt tudta, hogy persze: a szomszéd kovácsnak meg a lakatosnak, akik jó pénzért vagy az első szabad éjszaka jogáért bárkit megszabadítanak a kényelmetlen viselettől.

Bár gyanította, hogy Ő nem lesz ilyen „szerencsés”. Nagy dulakodások árán a kovács ráhúzta az asszonyra az erényövet és elindult a csatába a nemes vitézekkel.

Valóban roppant kényelmetlen viseletnek bizonyult az erényöv, mert míg a kisasszonyok csak-csak elücsörögtek benne, addig Őt minden mozdulatnál dörzsölte, kínozta. Úgy feltörte, hogy nemhogy férfira, de már magára se bírt ránézni.

Gondolta meggyőzi a szomszéd kovácsot(a lakatost értelmetlen lett volna, attól biztosabb volt a szerkezet), hogy szabadítsa meg. A kovács nézegette, meg is sajnálta az asszonyt, hitt is Neki, de félvén a társa haragjától és erejétől az erényövet leszedni nem merte. Semmi pénzért, az éjszakára meg ismervén az embert gondolni sem mert.

Közben lefogyott az asszony valamicskét, de ez ahhoz, hogy leessen kevés volt, de ahhoz, hogy még kellemetlenebb legyen a viselet már inkább sok.

Az asszony éktelen haragra gerjedt, a kínok-kínját állta ki egy értelmetlen ostobaság miatt.

Hazament, be a férje műhelyébe és elkezdte szemrevételezni a szerszámokat, hogy hogyan is szabadulhatna meg végre ettől a rémes vasbugyitól.

Próbálkozott ezzel-azzal, míg végül sikerült egy erős vágószerszámmal megszabadítania magát.

Elég gyorsan észrevették az asszonyok, hogy mennyivel könnyedebb lett a járása, széltében-hosszában elterjedt, hogy a kovácsné puszta jóérzésből és együttérzésből bárkit meg tud szabadítani a vasbugyi szorításából.

Jöttek is az asszonyok messzi földről is, hogy segítségét kérjék.

Tudta az asszony, hogy a férfiak roppant haragosak lesznek visszatérvén és valamit ki kell találni, arra az esetre is, hogy haragjuk féken tartható legyen.

Nyugalmas óráit azzal töltötte, hogy férje műhelyében ismerkedett a szerszámokkal és elkezdett ezt-azt kovácsolni. Egyre jobban megismerte az eszközöket, egyre jobban ment a dolog. Közben egyre erősebbé vált Ő maga is.

Egyszer hallották a hírt, hogy a férfiak visszatérnek.

Megijedtek mind kiket a kovácsné megszabadított. Mi lesz most?

A kovácsné nem ijedt meg tudta, hogy megoldja ezt a helyzetet is.

Azt mondta a az asszonyoknak: főzzétek meg férjeitek kedvenc eledelét, hozzátok a piactérre, felállítunk egy kovácsműhelyt középre. A leszedett vasbugyijaitokkal pedig utat mutatunk a hazatérő férfiaknak. A városhatártól a főtérig.

A férfiak csapzottan, félig-meddig diadalittasan elértek a városhatárig.

Ott a lovaik megbotlottak az első vasbugyikban. Nem értették a dolgot, ahogy közeledtek egyre haragosabbak lettek. Mi lett az asszonyokkal? Tán mind cemende lett?

Egyre rosszabbul érezték Magukat, de közeledvén megcsapta az orrukat a főtérről áradó íncsiklandó ételek illata. Végképp összezavarodtak nem értették a dolgot.

A főtérre érve a kovács meglátta a kipakolt műhelyét, az asszonyt, akinek kinyújtott karjáról egy kövér izzadságcsepp kúszott lassan lefelé. Elhűlve nézte és összerezzent, arra a hangra, amikor a kinyújtott kézben lévő kalapács hozzáért az izzó fémhez.

Ekkor megértette, korábban, mint a nemes vitézek, hogy az erő nem függ másoktól és az erény nem tartható mások akaratával kordában.

Érezte, tudta, hogy mi lehet az asszony másik kezében, de látnia kellet.

Az asszony Rá nézett és felemelte a…KARDJÁT, melyet Maga kovácsolt Magának!"

A sztori annyiban fikció, hogy bár volt fegyverkovács az életemben, de nem ebben a pozícióban ennek következtében nem is teljesen így játszódott le. Az APÁM volt. Nem csak anyám kapott "erényövet", hanem én is. Nem jött vissza az utolsó csatájából, így  nem is láthatta, ahogy és amikor a LÁNYA felemelte a kardot. Ebből kifolyólag  a lány sem láthatott mást, mint döbbent és értetlen arcokat...

http://www.youtube.com/watch?v=1SHQzcPElYg 
ÉS LETT.

Hadak útján VI.

„Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy”(József Attila:Hetedik)

A lelkünk egy bonyolult szerkezet, amikor megnyílnak az ajtók egyszerre szabadulnak fel mindazok az árnyak, amelyekkel életünk során találkoztunk. Pozitív és negatív életesemények egyaránt olykor képek, olykor hangok formájában jelentkeznek. Az egész helyzet olyanná válik, mintha az ébren álmodnánk. Hosszasan írtam a fejlődésemről, hogy érthetővé váljon, hogy miért nem igazán volt sötét árnynak lehetősége feljönni. Miért voltam az átlaghoz képest úgymond tiszta. Fejben és lélekben egyaránt. Minden árny amivel addig találkoztam Rajtam kívül volt és nem tagadom, hogy amikor „megláttam magam” azért ijedtem meg, mert a lelkem mélyéről előjött egy görög, egy kelta és egy római harcos képe. Mindez egy alig 60 kg-os csinosnak mondott nő testéből, testében. Gondoljuk csak végig a nőkről alkotott ideális képet, nyugodtan a fakanalas-gyereknevelőst, merthogy az események 11-12 évvel ezelőtt játszódtak. Tehát közel álltam a tudathasadáshoz, amikor megértettem, hogy a se fiú-se lány barátnőm valami hasonlót láthatott. Vele ellentétben és mert több tudással rendelkeztem a vallások területén, elhagytam az addig követett „istent”, amikor a bennem lakó „tudós” megtalálta azt a végpontot, ahova ez a személyiségfejlődés vezethet. Mindhárom politeista vallás mitológiájában előfordul ugyanis „hadistennő”. Rájöttem, hogy korántsem ért véget a személyiségfejlődés, hanem egy új szakaszhoz értem. Össze kell szerkesztenem mindazokat amik bennem vannak egy egységes egésszé, tető alá kell hozni. Integráltam a görög-római harcosokat végül is jelentős különbség nincs közöttük, megtartottam a keltát, de a férfias minőségük megmaradt. Ez alatt többek között a stratégiai gondolkodást, a lényegre fókuszálást, az irányítási képességet, a fegyelmet értem. Ezzel a minőséggel képes voltam a helyzet átlátására, a menthető és menthetetlen megkülönböztetésére, a fontossági sorrend meghatározására. Tehát valójában kinyílt egy ajtó a két agyféltekém között. Viszont megjelent egy-két nem kívánatos elem is nem tudtam eldönteni, hogy fiú vagyok- e vagy lány és még a kannás bort is képes  voltam literszám meginni. A helyzeten-miszerint maradjak meg nőnek és tartsam meg a célkitűzést- egy érdekes se veled, se nélküled kapcsolat segített át, ugyanis a férfiúnak meg azt kellett eldöntenie, hogy „ő a jófiú, aki a rosszat játssza vagy ő a rossz, aki a jót”. Fogalmazzunk így nem én voltam előtérben.

Ne feledjük, hogy közben 2-3 műszakban dolgoztam bagóért, végzős voltam a főiskolán, távol voltak akik a biztos hátteret adták, a barátnőm a partnerével együtt „szétesett” egyfajta tudathasadt állapotban volt, voltam ekkor már vaságyastól 55 kg.

Amikor a létszám-hiány miatt a munkahelyi vezetőim nem tudtak elengedni a szakmai gyakorlatra szabadnapok nélkül, a fizikai és lelki teljesítőképességem végére értem. Tanulmányi szerződésem volt, tehát tudtam, ha felmondok vissza kell fizetnem a költségeket(ismerős?). Felhívtam a szüleimet és megkérdeztem, hogy mit szólnak hozzá. Képesek voltak még ebben is támogatni, illetve azt mondták, hogy „gyere haza aztán megoldjuk”. A felmondó levelemet nem értették a vezetőim, ugyanis semmi nem látszott meg a munkavégzésem minőségén, a szakmai feladatokat képes voltam ellátni, bár látszott, hogy fáradt vagyok. Ők javasolták, hogy menjek inkább betegállományba, pihenjem ki magam. Akkor mondtam azt, hogy nem megoldás a helyzetemre, ahhoz el KELL hagynom a várost, közben ugyanis a se fiú-se lány öngyilkos lett. Leginkább ezzel nem tudtam mit kezdeni, azzal hogy nem tudtam megmenteni, tehetetlen voltam abban a helyzetben, minden tudás és jó szándék kevés volt. Ahhoz, hogy el tudjam fogadni a döntését és hogy megtaláljam - hasonló szerkezetként- a jobb megoldást „vissza kellett kapnom a hegyeimet”.

Ezt értsük úgy, hogy a biztonságos, távlatot, perspektívát nyújtó környezetet, azt az állapotot, ahol felül lehet emelkedni a helyzeten, ahol van időm és energiám élni az életemet, az enyémet, nem amit mások szeretnének, hogy éljek... 

Sokat tanultam és tapasztaltam azokban az években és helyzetekben, de a letisztulásához idő kellett. Magammal hoztam valami fontosat amit, ha már építésről beszéltünk eddig hívjunk így: a mestergerenda.

Hadak útján V.

„Hiszen az ördögök nem mások, mint maguk a világi vágyak, melyek profán teremtmények előtt elzárják az utat az üdvözültek mezői felé.” Cao Hszüe-csin

A főiskolát mint a tanulmányaim nagy részét munka mellett végeztem, ezért levelező tagozatra jártam az első két évben tandíjat fizettem, ami azt kell mondjam, hogy mivel a tankönyv és jegyzetárak nem voltak túl magasak a fizetésemből meg tudtam oldani, mint ahogy a megélhetésemet és némi szórakozást is. Különösebb nehézségeim tehát még itt sem akadtak éltem a dolgozó nők és az egyetemisták megszokott életét.

A fordulat időszaka az 1998-as parlamenti választások után kezdődött-előre bocsátom, hogy az idő tájt nem foglalkoztatott a politika a mai szóhasználattal élve a „birka emberek” szintjén  érzékeltem a történéseket. Azt, hogy bár nem kellett tandíjat fizetnem az tankönyv és jegyzet árak el kezdtek emelkedni és még elég sok minden másé is. Egyre nehezebben jöttem ki a fizetésemből. Ekkor még élt édesapám is és bizony előfordult, hogy bár- akkor már 2 éve a saját lábamon álltam- esetenként a szüleim támogatására szorultam. Ekkor találkoztam azzal a számomra érthetetlen dologgal is, amit így hívnak munkahelyi intrika. Az azt megelőző időszakhoz képest semmit nem változott sem a munkához, sem pedig az emberekhez való hozzáállásom mégis az egyik munkahelyi vezetőnőm a kákán is csomót keresett. Akkor még nem értettem…

Nagyon megviselt lelkileg az igazságtalan bánásmód, pláne amikor egy nap a vezetőápoló behívatott és egy teljesen érthetetlen helyzetet felvázolva azt mondta, hogy „az egyik hozzátartozó szülő megvádolt azzal, hogy az egyébként felnőtt férfi „gyerekének” gátolom a gyógyulását”. A történet az volt, hogy beszállították a fiatalembert egy orgia után, mert az anyuka azt állította, hogy megszállta az ördög és ezért hentergett a démonokkal. Őszintén szólva beszélgettem a fiatalemberrel és nem tűnt másnak vagy betegebbnek az többi hasonló korú ismerősömnél, akik ezt az égbekiáltó BŰNT időnként sportszerűen űzték. Az olvasóra bízom, hogy eldöntse, hogy ezek után(és figyelembe véve a mai helyzetet) kit kellett volna kezelni. Mivel perrel fenyegetőzött-és bár nagyon úgy tűnt, hogy a vezető ápoló velem ért egyet- megegyeztünk, hogy az utolsó évre átmegyek a Belgyógyászati Klinikára, ahol éppen létszámhiánnyal küszködtek. Tehát ezt a csatát nem harcoltam/harcoltuk meg ekkor a végsőkig.

Bár más jellegű volt a munka a belgyógyászaton is sikerült beilleszkednem. Az osztályvezető főorvos és a vezető ápolók nem féltették a helyzetüket nagyon jó csapatba kerültem. A legnagyobb stresszhelyzetet többnyire az okozta, amikor „elgurult a gyógyszer” ezt nyugodtan lehet szó szerint érteni, állandó gyógyszerhiánnyal kínlódtunk és itt ismerkedtem meg a központi gyógyszerelés hátrányaival, ha nehéz a gazdasági helyzet.

Olyan is előfordult sajnos, hogy a nyelőcső vénakezelésre érkező személy az alkoholmegvonás miatt delírium tremens állapotba került és szégyen szemre át kellett mennem a volt munkahelyemre nyugtatót kérni, mert az egész Klinikán nem találtunk kellő mennyiséget. Addig pedig – kb. 20 perc séta oda-vissza- kénytelenek voltunk a belgyógyászaton az ágyhoz kötözni néhány pizsama nadrággal és mivel létszámhiányosak is voltunk perverz módon az ügyeletes orvos látta el addig az én azon feladataimat is, amit a segédápoló nem tehetett meg. Tehát az előző sztorihoz képest lecsúsztunk egy picit mindketten. Az orvos ápolóvá, az ápoló kifutóleánnyá.

Azok között akik kitalálják, hogy ki volt kormányon kisorsolom az akkor szerzett egy pár virtuális hangszórót, nem kell aggódni a CD lejátszó is meg lett hozzá még abban az évben.

Ahhoz viszont máshogy jutottam hozzá. Ha a harcok ideje van a harcok ideje van. Legkedvesebb barátnőm elég zűrös személyiség volt. Bár anyagi gondjai nem voltak, de rengeteg sérülést szedett össze kamaszkora végéig, fiatal felnőttkora elejéig a párkapcsolatok terén. Volt egyfajta kisugárzása, ami valójában attól sem csökkent, hogy nem kevés túlsúlya volt. Elég furán is néztünk ki együtt ugyanis én a másik vége felé elhajló típus voltam. Nem nagyon foglalkoztam az evéssel, rendszertelenül is műveltem és ez akkor is meglátszott.

Az igazi problémák akkor kezdődtek, amikor „összejött” egy súlyos nemi identitászavarban küzdő papíron nővel-fejben férfival. A külső környezetből akkor is ömlő elvárások és a saját érzéseik(generált bűntudat?) feloldása érdekében az okkult tudományok felé fordultak.

Mint már írtam a vallások erősen érdekeltek, mondjuk úgy hobby vallástörténészként működtem. Tehát olvastam, összehoztam a történelmet az ideológiákkal, próbáltam megfejteni az összefüggéseket, a miérteket. Volt ami tiszta volt a tanult  elméletek alapján is, de volt amit a gyakorlat világított meg. Az okkult és egyáltalán minden spirituális technikáknál jellemző –ide értve a csakra-nyitást és egyes pszichológiai tréningeket is- hogy kinyílnak a mélységek kútjai. Tehát felszínre jönnek az elfojtott vágyaink, céljaink, a tudatalattiba száműzött gondolataink, mindazok a tartalmak, amiknek megvalósítása valamilyen erkölcsi, társadalmi elvárás miatt akadályokba ütközött. Ideális esetben tudjuk, hogy ezek mikor és miért következtek be és rendelkezünk a helyzet kezeléséhez szükséges megoldásokkal.

Nos…Ez a helyzetben levők esetében nem volt ideális. Még az én esetemben sem, bár mint a végére kiderült nekem volt a legkönnyebben fel- és megoldható problémám, ugyanis a túlterheltségen kívül olyan amiről nem tudtam volna, hogy miért van és ne tudtam volna megoldani nem jött fel a mélységeimből. Ez a probléma viszont elvezetett egy olyan megoldáshoz az életemben, amit mostanában elég sokan választanak, én meg esőben, sétálva táblával tüntetek ellene miközben nagyon is megértem…

Hadak útján IV.

A  békés, gondtalan gyermekévek után 1989-ben jutottam el az első nagy választáshoz. El kellett döntenem, hogy az általános iskola után hova tovább. Kissé tanácstalan voltam a reál, a közgazdasági és az egészségügyi között vívódtam. A szerencsére bíztam így kerültem az egészségügyibe. Akkoriban, mint minden kamasz-pláne mivel ránk szakadt a hirtelen „szabadság” –szárnypróbálgatások közepette voltam, a kortárscsoportban jelentős befolyással bírtunk egymásra, ami többnyire negatívan hatott a kötelező feladatokra. Elszúrtam a 8. félévet, ezért a szakiskolába vettek csak fel.

A barátnőimtől külön kerültem,írhatnám, hogy ezáltal megvalósult a szülők álma, de nem így történt. Onnantól kezdve a belvárosban találkoztunk, jól nevelt gyerekek lévén a kávéházban és nem a leglepukkantabb kocsmában. Erre már csak azért is figyelnünk kellett, mert a mindkét legjobb barátnőm édesapja vendéglátós volt. Adni kellett a pedigrére, tehát inni is csak mértékkel és minőséget.

Ha jól emlékszem ez időtájt igazoltattak először még ma is emlékszem a járőr kikerekedő szemére, amikor meglátta, hogy egészségügyis vagyok. Éppen a szakmunkásokkal ültünk a nagyáruház lépcsője alatt és a többiek valami kannás förtelemmel(bor felirat volt rajta) feledtették a napot. Merthogy általánosban jó közösség voltunk így azzal az aprósággal, hogy a középiskola szétszintezett (volna) minket nem foglalkoztunk és egy-egy ilyen összejövetelre mindenki hozott magával még egy embert. Sok haverom volt, de kevés barátom. Megúsztam egy „ejnye-bejnyével” és két „naháttal”

Egy este a barátnőmmel sétálgattunk, amikor leszólított minket két srác. Akkor még ez volt a divat, semmi internet, sms… Két ember, aki szimpatikus egymásnak összenéz és az egyiknek(többnyire a férfinak) meg kellett szólalnia, ha kapcsolatba akartak kerülni egymással. Nem mondhatom, hogy bátortalan volt a fiatalember, sőt  ennyi év tapasztalat után, akár úgy is írhatnám, hogy rámenős volt. Más felállásban folytattuk a sétát. Emlékszem az első csókra.  Romantikus kapcsolat volt, sokáig megőriztem a szerelmes leveleit. Már nem emlékszem miért lett vége így utólag úgy gondolom túl fiatal voltam(fiatalok voltunk) a folytatáshoz.

Az iskolában is kicsit kilógtam a sorból ezért megpróbálkoztak a (meg)nevelésemmel. Kötelezően jártam tánc- és illemtan órára, ahova a Ferences Gimnázium tanulóival együtt jártak az egészségügyisek.  Ennek a táncoktatásnak a későbbiekben vettem hasznát és ma is azt mondom, hogy a kötelező táncok elsajátítása pozitívan hat a társas kapcsolatokra. Ezekben a táncokban ugyanis egyszerre jelenik meg a közelség és a távolság férfi és nő között. A mit lehet és mit nem játéka. A partnerem egy magas, szemüveges, szőke fiatalember volt. Valamiért mindketten intellektuálisan álltunk hozzá a dologhoz. Azóta csiszolódott némiképp a tánctudásom is, ezért így utólag nem kétséges számomra, hogy ezért voltunk jobbak a standardban és nem a latinban, ahhoz ugyanis hiányzott az a bizonyos „szikra”.

Máshol volt. A szakmai gyakorlatom alatt ismerkedtem meg azzal a fiatalemberrel, akivel tovább is jutottunk a csókolózásnál. 17 évesen veszítettem el az ártatlanságomat, akkor már a barátnőim rég túl voltak rajta. A hirtelen jött szabadság sokszor szabadosságba csapott át és bár olykor megkaptam, hogy miért nem engedek már én is, nem bántam meg, hogy nem mentem a dolgok elejébe. Ennek a kapcsolatnak tudom miért lett vége. Rettenetesen féltékeny volt, pedig okot - éppen a saját mértékletességem okán- nem szolgáltattam, nem bírtam elviselni ezt a hozzá(m)állást. A fellángolások jöttek-mentek.

A szakiskola után elkezdtem dolgozni. Valójában a betegágy mellett, gyakorlatban jöttem rá, hogy ez az, amit csinálni szeretnék egész életemben. Még nem volt szétzilálva az egészségügy rendszere és bár létezett egyfajta hierarchia, sokszor eszközhiány volt és a technológia sem volt ennyire fejlett mégis működött az együttműködés a közös célért, ami a beteg ember meggyógyítása.

Vagy nem mindig a gyógyulás a cél? Bármilyen furcsa is, de 17 évesen egy ápolási részlegen(ma hospice) kezdtem a munkát, tehát nem kevésszer találkoztam a szenvedéssel, az  elmúlással. Méltósággal elkísérni egy másik embert az utolsó úton lélekedző feladat. Amikor gazdaságtalanságra hivatkozva bezárták a felajánlott területek közül a pszichiátriát választottam, úgy éreztem elég edzett vagyok hozzá. Ott pedig elkezdtem sorra megismerkedni a lelkek sötét árnyaival, küzdeni, harcolni mások téveszméivel, megnyerni a józan ész hatalmával a csatákat. Lélek lélek ellen, olykor test-test ellen. Az utóbbiból méreteim okán többnyire kimaradtam, tehát amikor már nem maradt más megoldás akkor is általában én álltam az injekciós fecskendővel várva a megfelelő alkalmat. Így előfordult az is, hogy az orvos helyett, az Ő felelősségére is én adtam be akár intravénásan is nyugtatót. Ez megtanított arra, hogy felelősség van azokban a cselekedeteinkben is, amikor az esetleges hibákért más vonható felelősségre.

Hogy lássuk egy sötét lélek erejét egyszer előfordult, hogy egy alig 150 cm-es, alig 50kg-s hölgyön 6-an feküdtek, és még mindig rettenetesen dobálta magát. Olyannyira alig volt rajta szabad hely, hogy az ügyeletes orvosnő véletlenül már az én kezemre fogott rá, a lábát üléssel rögzítő kolléganő pedig gyakorlatilag „repkedett” a dobálástól. Összességében annyi látszott belőle, ahova szúrnom kellett, még a leszorítást is egy erősebb kéz végezte. Volt olyan ügyeletem a detoxikáló állomáson, ahova a rendőrség hozta be az elszállt agyú tagot, az ilyen alkalmakkor mindig megállapítottam, hogy a rögzítés azért inkább férfimunka.

Idő közben leérettségiztem és felvételiztem az Egészségügyi Főiskolára. Ma sem tudom hogyan fordulhatott elő, de elsőre felvettek Szegedre. Az anyagi helyzetünk nem tette lehetővé, hogy ingázzak, ezért felmondtam, oda költöztem és ott is kerestem munkát. Akkoriban elég sokat foglalkoztattak a vallások, hitek kerestem a kivezető utat, abból a szellemi erdőből ahol oly sokakat láttam eltévedni. Valószínű az akkori hitem segített át azon, hogy teljesen vakon indultam el egy új helyzet felé és mégsem tévedtem el.

Nem változtattam az irányon. Bementem az Újklinikára teljesen ismeretlenül, és csodák-csodája a Pszichiátriai Klinikán éppen felvétel volt. Egy nagyon kedves házaspárnál szálltam meg addig, amíg sikerült helyet kapnom a nővérszálláson.

Azt gondolom, hogy valahol itt van vége a fejlődési szakasznak. Itt már álltak a falak a dátum 1996 szeptember. Közben zajlik a „rendszerváltás”, régi-új nézetekkel, pártokkal, de majdnem ugyanazokkal az arcokkal és harcokkal. Innentől valóban a hadak útjára lépünk, célokkal és vágyakkal, vándorokkal és árnyakkal, nyertesekkel és vesztesekkel, felelősökkel és felelőtlenekkel, ideákkal és tényekkel, képekkel és remélem a végére a lényeggel…  

Hadak útján III.

„Épüljetek fel szellemi házzá”(Názáreti  Jézus)

Ott hagytam abba, hogy az alapok bevésődnek az első években, aztán elkezdjük az építkezést. A Szellemi házhoz is ugyanazok az alapanyagok kellenek, mint bármilyen másikhoz. Először is  kell egy terv. 6 évesen? Ugyan, majd megmondják mi legyen a gyerekből a szülők. Pedig…A  gyerekek már ilyenkor kifejezik ez irányú a vágyaikat például, amikor a jelmezbálra készülődnek. Bizony megtudhatjuk, hogy mivé szeretne válni a gyermek, ha odafigyelünk. Odafigyelünk? Rám odafigyeltek, az jelmezbáli képeken többnyire valamilyen pozitív, de ritkán előforduló nőalak képében jelenek meg. Így voltam például Tavasztündér, ez a későbbiekben  még meg fog mutatkozni, tehát van/volt és lesz jelentősége.

Amikor megvan a terv elkezdhetjük összeszedni az alapanyagokat. Ebben nagy segítségünkre vagy hátrányunkra lehetnek a szüleink, környezetünk, tanáraink, az oktatási rendszer, a kultúra gyakorlatilag minden, ami körülvesz minket.

Akkortájt-minden ellenkező híresztelés ellenére- lehetett templomba járni, bigott katolikus apai nagyanyám akaratossága miatt inkább úgy írnám: kellett. Ragaszkodott ahhoz, hogy a „Krisztusi útra” lépjünk. Összeszedtem erről a területről is egy két téglát, bár azt kell mondjam az évek során egy kicsit meg kellett tisztítani és csiszolni is Őket, hogy beépíthetőek legyenek. A stabilabb anyagokat az állami iskolában  szedtem össze nem túl nagy erőfeszítések árán. Bár már itt volt egy-két kisebb összezördülésem az öreganyámmal ezért, de a főfalat akkor is ebből kezdtem el rakni. Valahogy az elemi matematika logikája közelebb állt hozzám, mint a „higgyek valamiben, aminek a léte nem bizonyított”.  Apám-neveltetése ellenére vagy éppen azért- minden erejével(az anyjával szemben is) támogatta ezt az elképzelést. Tehát azt kell mondanom kötőanyagot is kaptam hozzá, ami a szülői támogatásban és pozitív megerősítésben nyilvánult meg. Kulcsos gyerek voltam, de ésszerű magyarázatot kaptam sopánkodásaimra, miszerint „muszáj sokat dolgozni, ahhoz, hogy legyen mit enni” így ezzel a téglával kitöltöttem azt az űrt, amit a szüleim nélküli egyedüllét órái jelentettek. Édesanyám akkoriban egy nyomdában dolgozott műszak, TMK,GMK,…, édesapám pedig teherautó sofőrként.  Hallottam időnként olyat is, hogy csak a „hülye ember unatkozik”, így amikor jött ez az érzés levettem egy könyvet a polcról és olvastam. Mindent ami a kezem ügyébe került. Szinte észrevétlenül gyűltek a tudás és ismeret téglái.

Ritkán voltam beteg, bár így utólag csodálkozom magamon, hogy nem szoktam rá, mert megesett, hogy nem tudtak hova rakni, de közösségbe nem mehettem, ezért jobb híjján  „elmentem apukámmal dolgozni”, ami a sofőrködés miatt leginkább kirándulás volt nekem.  Sokat kérdeztem és többnyire válaszokat is kaptam. Egy-egy ilyen úton megtanultam az útjelző  táblákat, láttam más tájakat, érdekes gépeket, munkásokat. Igen azt láttam, hogy bárhova mentünk ott emberek dolgoztak. Néha bementem a nyomdába, ott is. Azt is nagyon élveztem. Bement a nagy gépbe az üres papír a másik végén pedig teli volt betűkkel.  Az emberek elég jól viselték a lábatlankodásomat-vagy éppen, hogy nem- körbevezettek, megmutatták hogyan készül akkori éjjel-nappali élettársam: a könyv.

A hittan még csak-csak elment, mivel amúgy is sok mesét olvastam tudtam hova tenni a hallottakat. Amit viszont nem igazán élveztem az a vasárnapi mise valahogy olyan volt nekem a pap, mint a televízióban a bűvész bácsi. Szépen olvastam, ezért többnyire én olvastam fel az Olvasmányt vagy a Szentleckét egészen addig a vasárnapig amikor megállított az utcán az egyik hívő. „Hogy Te milyen szépen olvasol, büszke lehet rád anyukád” nem tudom miért, de visszakérdeztem „és tetszik emlékezni miről szólt a történet?” És itt ért a sokk: „nem tudom, de nagyon szépen olvastad, mond meg anyukádnak…”. Hazamentem és azt mondtam az anyukámnak, hogy: többé NEM megyek a templomba! Nem értette, kihúzta belőlem a sztorit és elfogadta a döntésemet. 9 éves voltam.

Az első iskolai kudarcom(elégtelen) 4 osztályban következett be. Nem tudtam a 12 pontot, na nem az úttörőkét, hanem a márciusi ifjakét. Most azt mondom, hogy mi a fenének tanítani olyat, ami azóta SE teljesült, tehát „kudarcemlékeztető”, akkor viszont szó szerint végigbőgtem az utat. Édesanyám nem vette ennyire tragikusan elintézte egy „majd kijavítod”-dal. Ez egyébként másnap be is következett.

A közösségi életben átlagos szinten vettem részt, elmentem a kötelező programokra, táborokba. Ebben az időben is szedtem össze sérüléseket, de azok leginkább a fizikai síkra korlátozódtak, aminél a „majd begyógyul” illetve- itt nem részletezem helyzetekben- a „katonadolog” kifejezések szolgáltak lelki sebtapaszként a bekötözés mellé.

Így visszatekintve azt kell mondjam, piszok mázlim van a szüleimmel és szép gyerekkorom volt. Ezzel időnként a kortárscsoportom néhány tagja szembesített is, ami valahogy így hangzott „nem akarod elcserélni a szüleidet” már akkor azt mondtam a közelebb állóknak, hogy „ide jöhetsz bármikor, de nem adom  Őket, a Tied meg pláne nem kell cserébe”.

Feltűnhet, hogy nem egy felülről vezérelt, kőbe vésett, kötelezően előírt utat jártam be az elejétől fogva. Nem szerepelt az erőszak az úton tartásban többféle értékrenddel(ideológiával) ismerkedtem meg egy időben, lehetőségem nyílt a dolgok megismerésére, megtapasztalásokra, elesésekre is. Közben felismertem mi az, ami jó érzéssel tölt el és mi az, ami nem. Mi az ami hasznos és mi az ami nem. Mi az ami épít és mi az ami nem.  Kevés korlátom és hosszú pórázom volt mégsem vitt el a zördög. Azért kerestem a jót és tettem jól dolgokat, mert nem akartam megbántani azokat akik éreztették velem, hogy fontos vagyok számukra ez vezetett a kölcsönösséghez, hogy  Ők is fontosak  számomra. Ez az a kötőanyag, amit nehéz leírni és szavakba önteni, de megkísérlem: a feltétel nélküli szeretet. Ezt tanultam meg. Ez tartja össze a tégláimat és tartja erősen az alapot és a főfalamat.

Ha párhuzamot vél felfedezni a kedves olvasó egy 30-20 évvel ezelőtti történet és a jelen kor eseményei között, az nem a véletlen, hanem a rendszer stagnálásának, nem fejlődésének a következménye.

A mai kor gyermekei ugyanazokon az állomásokon mennek végig, amiken az előző generációk is a fejlődés legfontosabb helyei, területei és állomásai is ugyanazok. Az utóbbi időben elég sokat foglalkoztat, hogy lehetne-e valami hasonlót biztosítani sokak számára, mint amilyen az én indulásom volt, mert most már sokkal tisztábban értem ezt az „elcserélős” történetet.

Az igazi „hadak útja” innentől fog következni, a kamaszkortól. Az első szerelem, a csalódások, az életpálya kijelölés és a rögös út aminek valaki a végén azzá válhat, aminek 3-6 évesen elképzelte magát…