A békés, gondtalan gyermekévek után 1989-ben jutottam el az első nagy választáshoz. El kellett döntenem, hogy az általános iskola után hova tovább. Kissé tanácstalan voltam a reál, a közgazdasági és az egészségügyi között vívódtam. A szerencsére bíztam így kerültem az egészségügyibe. Akkoriban, mint minden kamasz-pláne mivel ránk szakadt a hirtelen „szabadság” –szárnypróbálgatások közepette voltam, a kortárscsoportban jelentős befolyással bírtunk egymásra, ami többnyire negatívan hatott a kötelező feladatokra. Elszúrtam a 8. félévet, ezért a szakiskolába vettek csak fel.
A barátnőimtől külön kerültem,írhatnám, hogy ezáltal megvalósult a szülők álma, de nem így történt. Onnantól kezdve a belvárosban találkoztunk, jól nevelt gyerekek lévén a kávéházban és nem a leglepukkantabb kocsmában. Erre már csak azért is figyelnünk kellett, mert a mindkét legjobb barátnőm édesapja vendéglátós volt. Adni kellett a pedigrére, tehát inni is csak mértékkel és minőséget.
Ha jól emlékszem ez időtájt igazoltattak először még ma is emlékszem a járőr kikerekedő szemére, amikor meglátta, hogy egészségügyis vagyok. Éppen a szakmunkásokkal ültünk a nagyáruház lépcsője alatt és a többiek valami kannás förtelemmel(bor felirat volt rajta) feledtették a napot. Merthogy általánosban jó közösség voltunk így azzal az aprósággal, hogy a középiskola szétszintezett (volna) minket nem foglalkoztunk és egy-egy ilyen összejövetelre mindenki hozott magával még egy embert. Sok haverom volt, de kevés barátom. Megúsztam egy „ejnye-bejnyével” és két „naháttal”
Egy este a barátnőmmel sétálgattunk, amikor leszólított minket két srác. Akkor még ez volt a divat, semmi internet, sms… Két ember, aki szimpatikus egymásnak összenéz és az egyiknek(többnyire a férfinak) meg kellett szólalnia, ha kapcsolatba akartak kerülni egymással. Nem mondhatom, hogy bátortalan volt a fiatalember, sőt ennyi év tapasztalat után, akár úgy is írhatnám, hogy rámenős volt. Más felállásban folytattuk a sétát. Emlékszem az első csókra. Romantikus kapcsolat volt, sokáig megőriztem a szerelmes leveleit. Már nem emlékszem miért lett vége így utólag úgy gondolom túl fiatal voltam(fiatalok voltunk) a folytatáshoz.
Az iskolában is kicsit kilógtam a sorból ezért megpróbálkoztak a (meg)nevelésemmel. Kötelezően jártam tánc- és illemtan órára, ahova a Ferences Gimnázium tanulóival együtt jártak az egészségügyisek. Ennek a táncoktatásnak a későbbiekben vettem hasznát és ma is azt mondom, hogy a kötelező táncok elsajátítása pozitívan hat a társas kapcsolatokra. Ezekben a táncokban ugyanis egyszerre jelenik meg a közelség és a távolság férfi és nő között. A mit lehet és mit nem játéka. A partnerem egy magas, szemüveges, szőke fiatalember volt. Valamiért mindketten intellektuálisan álltunk hozzá a dologhoz. Azóta csiszolódott némiképp a tánctudásom is, ezért így utólag nem kétséges számomra, hogy ezért voltunk jobbak a standardban és nem a latinban, ahhoz ugyanis hiányzott az a bizonyos „szikra”.
Máshol volt. A szakmai gyakorlatom alatt ismerkedtem meg azzal a fiatalemberrel, akivel tovább is jutottunk a csókolózásnál. 17 évesen veszítettem el az ártatlanságomat, akkor már a barátnőim rég túl voltak rajta. A hirtelen jött szabadság sokszor szabadosságba csapott át és bár olykor megkaptam, hogy miért nem engedek már én is, nem bántam meg, hogy nem mentem a dolgok elejébe. Ennek a kapcsolatnak tudom miért lett vége. Rettenetesen féltékeny volt, pedig okot - éppen a saját mértékletességem okán- nem szolgáltattam, nem bírtam elviselni ezt a hozzá(m)állást. A fellángolások jöttek-mentek.
A szakiskola után elkezdtem dolgozni. Valójában a betegágy mellett, gyakorlatban jöttem rá, hogy ez az, amit csinálni szeretnék egész életemben. Még nem volt szétzilálva az egészségügy rendszere és bár létezett egyfajta hierarchia, sokszor eszközhiány volt és a technológia sem volt ennyire fejlett mégis működött az együttműködés a közös célért, ami a beteg ember meggyógyítása.
Vagy nem mindig a gyógyulás a cél? Bármilyen furcsa is, de 17 évesen egy ápolási részlegen(ma hospice) kezdtem a munkát, tehát nem kevésszer találkoztam a szenvedéssel, az elmúlással. Méltósággal elkísérni egy másik embert az utolsó úton lélekedző feladat. Amikor gazdaságtalanságra hivatkozva bezárták a felajánlott területek közül a pszichiátriát választottam, úgy éreztem elég edzett vagyok hozzá. Ott pedig elkezdtem sorra megismerkedni a lelkek sötét árnyaival, küzdeni, harcolni mások téveszméivel, megnyerni a józan ész hatalmával a csatákat. Lélek lélek ellen, olykor test-test ellen. Az utóbbiból méreteim okán többnyire kimaradtam, tehát amikor már nem maradt más megoldás akkor is általában én álltam az injekciós fecskendővel várva a megfelelő alkalmat. Így előfordult az is, hogy az orvos helyett, az Ő felelősségére is én adtam be akár intravénásan is nyugtatót. Ez megtanított arra, hogy felelősség van azokban a cselekedeteinkben is, amikor az esetleges hibákért más vonható felelősségre.
Hogy lássuk egy sötét lélek erejét egyszer előfordult, hogy egy alig 150 cm-es, alig 50kg-s hölgyön 6-an feküdtek, és még mindig rettenetesen dobálta magát. Olyannyira alig volt rajta szabad hely, hogy az ügyeletes orvosnő véletlenül már az én kezemre fogott rá, a lábát üléssel rögzítő kolléganő pedig gyakorlatilag „repkedett” a dobálástól. Összességében annyi látszott belőle, ahova szúrnom kellett, még a leszorítást is egy erősebb kéz végezte. Volt olyan ügyeletem a detoxikáló állomáson, ahova a rendőrség hozta be az elszállt agyú tagot, az ilyen alkalmakkor mindig megállapítottam, hogy a rögzítés azért inkább férfimunka.
Idő közben leérettségiztem és felvételiztem az Egészségügyi Főiskolára. Ma sem tudom hogyan fordulhatott elő, de elsőre felvettek Szegedre. Az anyagi helyzetünk nem tette lehetővé, hogy ingázzak, ezért felmondtam, oda költöztem és ott is kerestem munkát. Akkoriban elég sokat foglalkoztattak a vallások, hitek kerestem a kivezető utat, abból a szellemi erdőből ahol oly sokakat láttam eltévedni. Valószínű az akkori hitem segített át azon, hogy teljesen vakon indultam el egy új helyzet felé és mégsem tévedtem el.
Nem változtattam az irányon. Bementem az Újklinikára teljesen ismeretlenül, és csodák-csodája a Pszichiátriai Klinikán éppen felvétel volt. Egy nagyon kedves házaspárnál szálltam meg addig, amíg sikerült helyet kapnom a nővérszálláson.
Azt gondolom, hogy valahol itt van vége a fejlődési szakasznak. Itt már álltak a falak a dátum 1996 szeptember. Közben zajlik a „rendszerváltás”, régi-új nézetekkel, pártokkal, de majdnem ugyanazokkal az arcokkal és harcokkal. Innentől valóban a hadak útjára lépünk, célokkal és vágyakkal, vándorokkal és árnyakkal, nyertesekkel és vesztesekkel, felelősökkel és felelőtlenekkel, ideákkal és tényekkel, képekkel és remélem a végére a lényeggel…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése