„Épüljetek fel szellemi házzá”(Názáreti Jézus)
Ott hagytam abba, hogy az alapok bevésődnek az első években, aztán elkezdjük az építkezést. A Szellemi házhoz is ugyanazok az alapanyagok kellenek, mint bármilyen másikhoz. Először is kell egy terv. 6 évesen? Ugyan, majd megmondják mi legyen a gyerekből a szülők. Pedig…A gyerekek már ilyenkor kifejezik ez irányú a vágyaikat például, amikor a jelmezbálra készülődnek. Bizony megtudhatjuk, hogy mivé szeretne válni a gyermek, ha odafigyelünk. Odafigyelünk? Rám odafigyeltek, az jelmezbáli képeken többnyire valamilyen pozitív, de ritkán előforduló nőalak képében jelenek meg. Így voltam például Tavasztündér, ez a későbbiekben még meg fog mutatkozni, tehát van/volt és lesz jelentősége.
Amikor megvan a terv elkezdhetjük összeszedni az alapanyagokat. Ebben nagy segítségünkre vagy hátrányunkra lehetnek a szüleink, környezetünk, tanáraink, az oktatási rendszer, a kultúra gyakorlatilag minden, ami körülvesz minket.
Akkortájt-minden ellenkező híresztelés ellenére- lehetett templomba járni, bigott katolikus apai nagyanyám akaratossága miatt inkább úgy írnám: kellett. Ragaszkodott ahhoz, hogy a „Krisztusi útra” lépjünk. Összeszedtem erről a területről is egy két téglát, bár azt kell mondjam az évek során egy kicsit meg kellett tisztítani és csiszolni is Őket, hogy beépíthetőek legyenek. A stabilabb anyagokat az állami iskolában szedtem össze nem túl nagy erőfeszítések árán. Bár már itt volt egy-két kisebb összezördülésem az öreganyámmal ezért, de a főfalat akkor is ebből kezdtem el rakni. Valahogy az elemi matematika logikája közelebb állt hozzám, mint a „higgyek valamiben, aminek a léte nem bizonyított”. Apám-neveltetése ellenére vagy éppen azért- minden erejével(az anyjával szemben is) támogatta ezt az elképzelést. Tehát azt kell mondanom kötőanyagot is kaptam hozzá, ami a szülői támogatásban és pozitív megerősítésben nyilvánult meg. Kulcsos gyerek voltam, de ésszerű magyarázatot kaptam sopánkodásaimra, miszerint „muszáj sokat dolgozni, ahhoz, hogy legyen mit enni” így ezzel a téglával kitöltöttem azt az űrt, amit a szüleim nélküli egyedüllét órái jelentettek. Édesanyám akkoriban egy nyomdában dolgozott műszak, TMK,GMK,…, édesapám pedig teherautó sofőrként. Hallottam időnként olyat is, hogy csak a „hülye ember unatkozik”, így amikor jött ez az érzés levettem egy könyvet a polcról és olvastam. Mindent ami a kezem ügyébe került. Szinte észrevétlenül gyűltek a tudás és ismeret téglái.
Ritkán voltam beteg, bár így utólag csodálkozom magamon, hogy nem szoktam rá, mert megesett, hogy nem tudtak hova rakni, de közösségbe nem mehettem, ezért jobb híjján „elmentem apukámmal dolgozni”, ami a sofőrködés miatt leginkább kirándulás volt nekem. Sokat kérdeztem és többnyire válaszokat is kaptam. Egy-egy ilyen úton megtanultam az útjelző táblákat, láttam más tájakat, érdekes gépeket, munkásokat. Igen azt láttam, hogy bárhova mentünk ott emberek dolgoztak. Néha bementem a nyomdába, ott is. Azt is nagyon élveztem. Bement a nagy gépbe az üres papír a másik végén pedig teli volt betűkkel. Az emberek elég jól viselték a lábatlankodásomat-vagy éppen, hogy nem- körbevezettek, megmutatták hogyan készül akkori éjjel-nappali élettársam: a könyv.
A hittan még csak-csak elment, mivel amúgy is sok mesét olvastam tudtam hova tenni a hallottakat. Amit viszont nem igazán élveztem az a vasárnapi mise valahogy olyan volt nekem a pap, mint a televízióban a bűvész bácsi. Szépen olvastam, ezért többnyire én olvastam fel az Olvasmányt vagy a Szentleckét egészen addig a vasárnapig amikor megállított az utcán az egyik hívő. „Hogy Te milyen szépen olvasol, büszke lehet rád anyukád” nem tudom miért, de visszakérdeztem „és tetszik emlékezni miről szólt a történet?” És itt ért a sokk: „nem tudom, de nagyon szépen olvastad, mond meg anyukádnak…”. Hazamentem és azt mondtam az anyukámnak, hogy: többé NEM megyek a templomba! Nem értette, kihúzta belőlem a sztorit és elfogadta a döntésemet. 9 éves voltam.
Az első iskolai kudarcom(elégtelen) 4 osztályban következett be. Nem tudtam a 12 pontot, na nem az úttörőkét, hanem a márciusi ifjakét. Most azt mondom, hogy mi a fenének tanítani olyat, ami azóta SE teljesült, tehát „kudarcemlékeztető”, akkor viszont szó szerint végigbőgtem az utat. Édesanyám nem vette ennyire tragikusan elintézte egy „majd kijavítod”-dal. Ez egyébként másnap be is következett.
A közösségi életben átlagos szinten vettem részt, elmentem a kötelező programokra, táborokba. Ebben az időben is szedtem össze sérüléseket, de azok leginkább a fizikai síkra korlátozódtak, aminél a „majd begyógyul” illetve- itt nem részletezem helyzetekben- a „katonadolog” kifejezések szolgáltak lelki sebtapaszként a bekötözés mellé.
Így visszatekintve azt kell mondjam, piszok mázlim van a szüleimmel és szép gyerekkorom volt. Ezzel időnként a kortárscsoportom néhány tagja szembesített is, ami valahogy így hangzott „nem akarod elcserélni a szüleidet” már akkor azt mondtam a közelebb állóknak, hogy „ide jöhetsz bármikor, de nem adom Őket, a Tied meg pláne nem kell cserébe”.
Feltűnhet, hogy nem egy felülről vezérelt, kőbe vésett, kötelezően előírt utat jártam be az elejétől fogva. Nem szerepelt az erőszak az úton tartásban többféle értékrenddel(ideológiával) ismerkedtem meg egy időben, lehetőségem nyílt a dolgok megismerésére, megtapasztalásokra, elesésekre is. Közben felismertem mi az, ami jó érzéssel tölt el és mi az, ami nem. Mi az ami hasznos és mi az ami nem. Mi az ami épít és mi az ami nem. Kevés korlátom és hosszú pórázom volt mégsem vitt el a zördög. Azért kerestem a jót és tettem jól dolgokat, mert nem akartam megbántani azokat akik éreztették velem, hogy fontos vagyok számukra ez vezetett a kölcsönösséghez, hogy Ők is fontosak számomra. Ez az a kötőanyag, amit nehéz leírni és szavakba önteni, de megkísérlem: a feltétel nélküli szeretet. Ezt tanultam meg. Ez tartja össze a tégláimat és tartja erősen az alapot és a főfalamat.
Ha párhuzamot vél felfedezni a kedves olvasó egy 30-20 évvel ezelőtti történet és a jelen kor eseményei között, az nem a véletlen, hanem a rendszer stagnálásának, nem fejlődésének a következménye.
A mai kor gyermekei ugyanazokon az állomásokon mennek végig, amiken az előző generációk is a fejlődés legfontosabb helyei, területei és állomásai is ugyanazok. Az utóbbi időben elég sokat foglalkoztat, hogy lehetne-e valami hasonlót biztosítani sokak számára, mint amilyen az én indulásom volt, mert most már sokkal tisztábban értem ezt az „elcserélős” történetet.
Az igazi „hadak útja” innentől fog következni, a kamaszkortól. Az első szerelem, a csalódások, az életpálya kijelölés és a rögös út aminek valaki a végén azzá válhat, aminek 3-6 évesen elképzelte magát…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése