Az emberiség sorsa Tőlünk függ. Azt hogy hogyan viszonyulunk az élethez, embertársainkhoz meghatározza, az, hogy milyen körülmények között kezdjük el földi pályafutásunkat és milyen hatások érnek minket életünk során.
A tankötelezettség kapcsán hozott törvény indított ennek a blognak a megírására, mégpedig azért, mert bár nagy szocialista vívmány volt a tankötelezettség 18 éves korra való beállítása, de az emberi személyiség tanuláshoz való kapcsolatát és viszonyát nem ehhez a korhoz lehet igazán kötni.
Hanem... tudományos kutatások igazolják, hogy a tanulás folyamata már a magzati életben elkezdődik. A magzat és az anya korai kötődési folyamata már meghatározó a későbbi személyiségfejlődés szempontjából. Sokat vitatott kérdés az abortusz, melynek pszichológiai hatásai kétségkívül bármelyik irányba történő meghozatal szempontjából hosszú távú(életre szóló) következményt hordoz magában. Az a nő és férfi(!!!), amelyik nem készült fel a gyermekvállalással járó feladatra nem fog tudni egészséges gyermeknek ÉLETET adni. Megteremtheti, világra hozhatja, látszólag(fizikálisan) egészségesnek tűnhet, de tartalommal nem lesz képes megtölteni a jövevény életét.
Amit a férfiak irigyelnek a nőktől(nem alaptalanul), az az a fajta érzés, ami kialakul már akár az első pillanattól a magzat és az anya között. Személyes tapasztalatom van. Most 8 éves a fiam és bár hülyeségnek tűnhet, de kipróbáltam a magzati kommunikációt. Magyarul beszéltem hozzá. Az utolsó időben egy vizsgálat után az az érzésem támadt, hogy valami nem stimmel, ekkor már be volt fordulva. A születésekor nagyon furcsán nézett a doki, látszott, hogy mondani akar valamit...
Annyit kérdeztem: bal láb? Megértek volna egy fotót. Bal láb varus tartással(dongaláb) született.
Sokáig próbálkoztunk a konzervatív kezeléssel, de sikertelenül egy éves korában megoperálták. A rehabilitációját nem volt kolléga, aki elvállalta volna. Azt hiszem picit tartottak az "anyatigristől".(kivágtam a védőnőt is, amikor tápoztatni akarta ahelyett, hogy megtanította volna a helyes szoptatási technikát)
Ezért, össze kellett egyeztetnem a szakembert az anyával. Naná, hogy végigüvöltötte, makacskodott, ellenállt, de a cél érdekében(normálisan járni tudjon) meg kellett csinálni. Sosem fogadtam el, hogy megoldhatatlan lenne a helyzet és nem generáltam Benne betegség-, vagy kisebbrendűségi tudatot. Aprósága ellenére megpróbáltam elérni Nála, hogy meglássa a célt és, hogy érezze, hogy szeretem, számomra fontos és értékes. Sokat olvastam Neki, játszottunk, vittem mindenfelé magammal, tehát nem szűkültünk be a "probléma köré".
Ma már csak egy heg látszik belőle, de nem látszik a járásán.
A lelkében viszont kialakult egy a fogyatékkal élőket elfogadóbb látásmód. Van a közelünkben egy intézmény, tudja, hogy bár "predesztinálva" volt mit kellett megtennünk azért, hogy Nála másként alakuljon.
A tanulás TÖBB, mint lexikális ismeretek megszerzése, sokszor az ÉLET tanít meg a legfontosabb értékekre, a célok meglátására, a megoldás útjára.
A szemlélet, az indulás nem a tanárok, hanem a szülők kezében van. EZ az igazán meghatározó.
Nem kell és nem is szabad ennek a felelősségét, feladatait áthárítani.
Ezért van, hogy támogatva vagyon az első 3 év.
Vannak helyzetek, nehézségek amikor segítséget kell kérni és elfogadni, de ez sosem lehet olyan mértékű, hogy átrakjuk a saját puttonyunkat(keresztünket) egy kívülálló másik ember vállára.
Nem az államigazgatás feladata és felelőssége gyermekeink jövőjének, életkilátásainak bizosítása.
Nyújthat segítséget, de nem válhat belső igényünkké, az, hogy mások oldják meg azokat a feladatokat, vagy vállalják értük a felelősséget, amiket mi magunk választottunk.
Ősidők óta a közösség azon tagjainak ellátását vállalta magára, akik önhibájukon kívül önmaguk ellátására képtelenek voltak. Ettől több úgy vélem nem is várható el, azoktól, akik aktívan tesznek a közösségért.
Meg kell tanulnunk gondolkozni, dönteni és felelősséget vállalni Magunkért, a tetteinkért. Mindannyiunknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése