A hétvégén elmentem kirándulni vagy inkább úgy mondanám felmentem a város széli magaslatra.
Megvan az az előnye a hegyvidéknek, hogy betekintést kaphatunk általa az „isteni látásmódba”.
Ahogy felfelé haladunk ugyanis egyre kisebbé válnak az emberek, a házak a hegytetőről pedig legtöbbször már csak egy masszaszerű képződmény látszik, néhány kiemelkedő épülettel.
Elolvastam az aznap reggeli híreket, blogokat, nem lett tőlük valami jó kedvem.
Hirtelen ötlettől vezérelve azzal a céllal elindultam, hogy megfigyeljem a látkép változását és a közben bennem lejátszódó folyamatokat.
Az indulás már az első tanulsággal szolgált. Édesanyám éjszakás volt, picit megébredve kérdezte, hogy hová megyek. Mondtam, hogy a Vasi-ba. A válasz: oké, zárjál be.
Arra gondoltam, hogy mennyivel egyszerűbb is egy ilyen párbeszéd, mintha meg kellene győznöm néhány tucat embert, akik a „védelmemmel” vannak megbízva, hogy hagyjanak már engem néhány óra hosszat teljesen egyedül bóklászni. Szóval bizonyos értelemben nagyságrendekkel szabadabb vagyok egy ilyen helyzetben, mintha valami magas rangú személyiség lennék pl. miniszterelnök vagy államfő.
Az egyedüllét azért is jó, mert közben a felelősségtől is meg lehet szabadulni, senki másra nem kell közben figyelni, nem kell az érdekeit figyelembe venni…Semmi más nincs csak én és a természet.
Tehát elindultam a völgyből felfelé. Néhány ember, az épületek óriásnak tűnnek…
Ahogy haladtam felfelé egyre kevesebb emberrel találkoztam, fogyott a beépített telkek száma, ezzel egyidejűleg tárult elém a börzsönyi és visegrádi hegység vonulata és az egyre inkább alant elterülő város képe. A panoráma leírhatatlan, látni kell, de megpróbálok némi betekintést adni az érzésekbe.
Egyszerre láttam a közelemben épült lakóházat a Duna túlpartján a hegyoldalba építettekkel. A távoli szinte csak egy pontnak tűnt, mégis tudtam, hogy valójában megközelítőleg ugyanekkorák és ugyanígy emberek élnek abban is. Tesznek-vesznek. Mint ahogy a belvárosi közepesnek tűnőkben is.
Ahogy haladtam felfelé, a „hegyen” elfogyott a beépített terület, a helyét a természet alkotásai váltották fel.
Itt rájöttem, hogy el kellett volna hoznom a növényhatározót, ha már ennivalót nem sikerült.
A szilvát felismertem, a bodzát és a csipkebogyót is. Megnéztem hol tartanak az érésben.
Megálltam és megfordultam, körülnéztem, hogy ebből a magasságból mi látszik.
Emberek már egyáltalán nem. A közeli város nagyobbnak, a távoli települések kisebbnek. Az erdő, mező „uralja” a hegyvonulatokat.
Túl látni az országhatáron, ami ez esetben a Duna, a túlparton csak sejteni lehet, a Garamot és az Ipolyt ugyanis elég nehéz kivenni.
Ahogy mentem elsuhant mellettem néhány autó, a hegytető irányába a kiépített úton.
Arra gondoltam, hogy miről maradtok le, eszetlenek?! Ha így mentek fel kihagyjátok a megtapasztalás leglényegesebb elemeit...
Na jó és egyszer arra is, hogy remélem TE vagy a menedékház üzemeltetője.
Felértem a kilátóba, az egyik autós tényleg az volt, akinek reméltem.
Megkérdezte miben segíthet? Én pedig kértem egy adag ételt és leültem a kilátó teraszára.
Kihozta, otthagyta és folytatta a dolgait. Úgy éreztem, hogy megajándékozott egy adag bizalommal is az ebédem mellé. Néztem az elterülő várost, azokat az épületeket, amik kiemelkednek a többi közül.
A Bazilika domináns, ezért nem is azt néztem, hanem az újkoriakat. Az Élményfürdő egy legyezőnek tűnik, mellette pedig onnan is látszottak az elkezdett monstrumok. Az ipartelep szintén jól látszik felülről. Valamint a környező falvak és Párkány is.
Arra gondoltam, ha úgy hozná a sors mit szeretnék látni néhány év múlva…
Megfordultam, volt ott még néhány kiránduló fiatal, egy házaspár egy karon ülő gyermekkel és azt mondtam magamban: EZT biztos!
Megtehettem volna, hogy fizetés nélkül távozom, ugyanis a tulajdonos nyakig el volt merülve a gépjármű takarításban.
Mindazonáltal ez a sokak által irigylésre méltónak titulált szabadságom, amit meg is élek ott ér véget, ahol a másik ember határai elkezdődnek. Tehát odamentem Hozzá és rendeztem a rendezni valót.
További jó utat kívánt. Ami meg is volt. A lefelé jövetel gondolata ez volt(van és lesz):
Mindenki olyan magas hegyre menjen fel, amiről le is tud jönni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése